Reggel korai ébredés, pakolás, az ideiglenes rendszám (egy kartonlap gyakorlatilag, pecséttel, érvényességgel ellátva) felapplikálása az első és a hátsó szélvédőre, belül.

Az első utunk a benzinkútra vezetett, telepakoltuk a 88 literes tankot, majd lemostuk a több hetesnek saccolt, ráégett szúnyog csordát a kocsiról.
Rákanyarodtunk a pályára, sikerült kitotóznom azt, hogy miként működik a tempomat (háhá, minden más, mint az E46-on), ráálltam 130-ra (bár G szerint itt még lehet tolni neki, délen nincs section control, csak a rendőröket és a szürke dobozokat figyeljem).

Egyébként Olaszország nagy részén már működik az előbb említett dolog, vagyis az átlagsebesség mérés, ezért meglehetősen nyugisak a népek.

Gurultunk. A Board Computer aszonta, hogy 1280 km-re elég a tele tank, ezzel a sebességel. Ha annyi, akkor annyi.

A tervezett útvonal itt látható, úgy nagyjából, a megállókkal:

Az elsőt Monte Cassino alatt, Cassino városkában terveztük, egy Amalfi/Positano kitérővel.
Amalfit sikerült is becserkészni az egyetlen, a szeszélyes tengerpartot követő, tűkanyarokkal zsúfolt úton.

Azonban egy Y elágazóban jobbra tartottunk ott, ahol balra kellett volna, így istenverte kanyargós hegymenetben tekeregtünk a szerpentinen egy jó órát, mire kiverekedtük magunkat a hegyekből. Jellemző az éles kanyarokra - külön élmény volt az, amikor szembe jött egy busz -, hogy később, a jobb oldali visszapillantó mögül szedtem ki valami gazt.
Mindezek mellett az is látszik, hogy a szélvédőt elég sok repkedő izé  fejelte le, legnagyobb meglepetésemre az olasz kutak nem tartanak szélvédőmosó adalékot. Több kútnál is megálltunk az autópálya mentén, de mindenütt csak víz, víz, víz, mondogatták. Persze olaszul.

Cassino...
A csata...
Sajnos sok időnk nem maradt sem múzeumra, sem az apátság meglátogatására (szorított a biztosítás adta idő), főleg nem arra, hogy a hegyoldalban bóklásszak, ahol egyszer rengetegen haltak meg azért, hogy mások feljussanak... Ide még vissza kell térni...

Azért isteni pizzát sikerült találni, bár bejártuk érte a fél várost. Megnéztünk rengeteg helyet, bekukkantottunk mindenhova, ahol pizzáról esett szó, de csak a turistáknak gyártott vackokat láttuk mindenütt (épp mint egykor Velencében).
Végül az apartman alatt kaptunk valami fölségeset (jótanács: Olaszországban ott vegyél pizzát, ahol sorban állnak a helyiek...).

A következő nap Rimini volt a cél, illetve hamár, akkor San Marinó is. Sikerült mindkettőt meglátogatni... 

A tengerpart csodás volt a naplementében, le is rohantunk egy kicsit romantikázni.

Reggel elindultunk a szállodától a sétányon, egyirányú, 30-as tábla, persze a gyalogosok ott lófrálnak az úton és nem a járdán, szóval lépésben. Csak így lehetett kikanyarodni a főútra, így hát settenkedő módban, alapjáraton gurultunk, szépen dorombolt a 231 lovacska, erre mit ad Isten?
Ferrari találkozó az egyik szállodánál... Ott sorakoztak a csilivili piros járgányok (egy zöld is volt, az meg hogy'?) a sétány mentén.
Én pedig - mi mást tehettem -, fapofára vigyort húztam és szépen, lépésben, gázolajat pöfögve átvágtam a csodásító és fotózó népek között, mint ügyeletes tiszt a felpucolt körleten:
- Jelentést!
- Pihenj, folytasd tovább!

Aztán újra a pályán, irány Muggia, kedvenc városkánk, innen már csak pár száz kilométernyire. Az egyik kapunál, hoppá egy Gran Torino:

Már Triesztben jártunk, amikor bingó! Sikerült egy lemondott szállást elcsípnünk a La Bussolában! Amelynek része ugye az ottani kedvenc pizza éttermünk.

Viszont! Skandalum! A pizzát most nagyon, de nagyon elcseszték! Sokszor jártunk náluk, aztán amikor egy hónapig ott éltünk, akkor is rendszeresen rendeltünk innen, mindig gyors volt (naná, Olaszországban pár perc alatt kész a pizza a 400+ fokos kemencében) és eszméletlenül finom.
Hiába na, nem a mamik álltak most a kemencénél, gondolom a turista szezonra beerősítettek, de nem vették észre azt, hogy hígultak is ezzel, sajnos.

Még egy utolsó reggeli ejtőzés a kikötőben, néztük, ahogy a jóember akkurátusan vízet merít, majd azzal kezeli a hajót borító szöveteket, gondolom a kiszáradás ellen, mert hamarosan idetűz a nap.
Nem akartuk, de menni kellett, így aztán búcsút intettünk, arrivederci Italia, de jövünk még. Az tuti!

Innen már csak egy laza 800-as volt hazáig, bár még beugrottunk Ferihegyre Hottikáért, így onnantól már két autóval gurultunk kelet felé, az M3-on.

És amikor végre megérkeztünk, beálltunk az udvarba, az óra 2181km-t mutatott.
Szép táv volt, és hála a komfort módnak, egyfajta kellemes, hajós himbálózás kísérte az utunkat, és ez alapján a hetes meg is keresztelődött. 
Mert nálunk az a szokás, hogy minden autó nevet kap, mégpedig azt, amit az első, legmélyebb impresszió vált ki belőlünk. Az indulás után felugró "bálna" elvetődött, elvégre nem vagyunk mi Jónások.
Az út közepe felé azonban adta magát a Mobi, ha már egyszer olyan kényelmesen (és tegyük hozzá elegánsan) siklik az úton, mint egy hajó.
Mint egy olasz komphajó, a Moby.

Kissé bogaras lett.

 Még a szélvédőn az ideiglenes rendszám...

Utóirat az úthoz:

A papírokon a palmi apartman címe szerepelt, mint állandó olasz lakcím, még valamiféle olasz adószám szerűség, vagy azonosító is kreálódott a biztosításra is és az adásvételire (az olasz, forgalomból kivonásról és exportra vonatkozó nyomtatványról beszélek) is.
G. indulás előtt meg is jegyezte: ha rendőr állítana meg, tegyünk úgy, mintha nem beszélnénk olaszul. Mondtuk, hogy semmi gond, kézzel lábbal elmutogatjuk majd azt, hogy hívja fel őt, mert ő a mi ügyvédünk.
Aztán hogy a szlovén, vagy a jól megfizetett magyar rendőr mit szólt volna a papír rendszámhoz és ezekhez a papírokhoz (magyarok vagyunk, avagy olaszok?), az már sosem fog kiderülni.
Mindenesetre van egy olyan sejtésem, hogy megugrott volna egyik-másiknak a vérnyomása, vércukra, vagy az étvágya.

Minden jó, ha vége jó, de azért másnak nem ajánlom sem az effajta használt autó vásárlást, sem az ilyesfajta hazahozatalt.
Mert ne feledjük: amit én meg tudok tenni, az senki másnak nem fog sikerülni! :)