Reggel korai ébredés, pakolás, az ideiglenes rendszám (egy kartonlap gyakorlatilag, pecséttel, érvényességgel ellátva) felapplikálása az első és a hátsó szélvédőre, belül.

Az első utunk a benzinkútra vezetett, telepakoltuk a 88 literes tankot, majd lemostuk a több hetesnek saccolt, ráégett szúnyog csordát a kocsiról.
Rákanyarodtunk a pályára, sikerült kitotóznom azt, hogy miként működik a tempomat (háhá, minden más, mint az E46-on), ráálltam 130-ra (bár G szerint itt még lehet tolni neki, délen nincs section control, csak a rendőröket és a szürke dobozokat figyeljem).

Egyébként Olaszország nagy részén már működik az előbb említett dolog, vagyis az átlagsebesség mérés, ezért meglehetősen nyugisak a népek.

Gurultunk. A Board Computer aszonta, hogy 1280 km-re elég a tele tank, ezzel a sebességel. Ha annyi, akkor annyi.

A tervezett útvonal itt látható, úgy nagyjából, a megállókkal:

Az elsőt Monte Cassino alatt, Cassino városkában terveztük, egy Amalfi/Positano kitérővel.
Amalfit sikerült is becserkészni az egyetlen, a szeszélyes tengerpartot követő, tűkanyarokkal zsúfolt úton.

Azonban egy Y elágazóban jobbra tartottunk ott, ahol balra kellett volna, így istenverte kanyargós hegymenetben tekeregtünk a szerpentinen egy jó órát, mire kiverekedtük magunkat a hegyekből. Jellemző az éles kanyarokra - külön élmény volt az, amikor szembe jött egy busz -, hogy később, a jobb oldali visszapillantó mögül szedtem ki valami gazt.
Mindezek mellett az is látszik, hogy a szélvédőt elég sok repkedő izé  fejelte le, legnagyobb meglepetésemre az olasz kutak nem tartanak szélvédőmosó adalékot. Több kútnál is megálltunk az autópálya mentén, de mindenütt csak víz, víz, víz, mondogatták. Persze olaszul.

Cassino...
A csata...
Sajnos sok időnk nem maradt sem múzeumra, sem az apátság meglátogatására (szorított a biztosítás adta idő), főleg nem arra, hogy a hegyoldalban bóklásszak, ahol egyszer rengetegen haltak meg azért, hogy mások feljussanak... Ide még vissza kell térni...

Azért isteni pizzát sikerült találni, bár bejártuk érte a fél várost. Megnéztünk rengeteg helyet, bekukkantottunk mindenhova, ahol pizzáról esett szó, de csak a turistáknak gyártott vackokat láttuk mindenütt (épp mint egykor Velencében).
Végül az apartman alatt kaptunk valami fölségeset (jótanács: Olaszországban ott vegyél pizzát, ahol sorban állnak a helyiek...).

A következő nap Rimini volt a cél, illetve hamár, akkor San Marinó is. Sikerült mindkettőt meglátogatni... 

A tengerpart csodás volt a naplementében, le is rohantunk egy kicsit romantikázni.

Reggel elindultunk a szállodától a sétányon, egyirányú, 30-as tábla, persze a gyalogosok ott lófrálnak az úton és nem a járdán, szóval lépésben. Csak így lehetett kikanyarodni a főútra, így hát settenkedő módban, alapjáraton gurultunk, szépen dorombolt a 231 lovacska, erre mit ad Isten?
Ferrari találkozó az egyik szállodánál... Ott sorakoztak a csilivili piros járgányok (egy zöld is volt, az meg hogy'?) a sétány mentén.
Én pedig - mi mást tehettem -, fapofára vigyort húztam és szépen, lépésben, gázolajat pöfögve átvágtam a csodásító és fotózó népek között, mint ügyeletes tiszt a felpucolt körleten:
- Jelentést!
- Pihenj, folytasd tovább!

Aztán újra a pályán, irány Muggia, kedvenc városkánk, innen már csak pár száz kilométernyire. Az egyik kapunál, hoppá egy Gran Torino:

Már Triesztben jártunk, amikor bingó! Sikerült egy lemondott szállást elcsípnünk a La Bussolában! Amelynek része ugye az ottani kedvenc pizza éttermünk.

Viszont! Skandalum! A pizzát most nagyon, de nagyon elcseszték! Sokszor jártunk náluk, aztán amikor egy hónapig ott éltünk, akkor is rendszeresen rendeltünk innen, mindig gyors volt (naná, Olaszországban pár perc alatt kész a pizza a 400+ fokos kemencében) és eszméletlenül finom.
Hiába na, nem a mamik álltak most a kemencénél, gondolom a turista szezonra beerősítettek, de nem vették észre azt, hogy hígultak is ezzel, sajnos.

Még egy utolsó reggeli ejtőzés a kikötőben, néztük, ahogy a jóember akkurátusan vízet merít, majd azzal kezeli a hajót borító szöveteket, gondolom a kiszáradás ellen, mert hamarosan idetűz a nap.
Nem akartuk, de menni kellett, így aztán búcsút intettünk, arrivederci Italia, de jövünk még. Az tuti!

Innen már csak egy laza 800-as volt hazáig, bár még beugrottunk Ferihegyre Hottikáért, így onnantól már két autóval gurultunk kelet felé, az M3-on.

És amikor végre megérkeztünk, beálltunk az udvarba, az óra 2181km-t mutatott.
Szép táv volt, és hála a komfort módnak, egyfajta kellemes, hajós himbálózás kísérte az utunkat, és ez alapján a hetes meg is keresztelődött. 
Mert nálunk az a szokás, hogy minden autó nevet kap, mégpedig azt, amit az első, legmélyebb impresszió vált ki belőlünk. Az indulás után felugró "bálna" elvetődött, elvégre nem vagyunk mi Jónások.
Az út közepe felé azonban adta magát a Mobi, ha már egyszer olyan kényelmesen (és tegyük hozzá elegánsan) siklik az úton, mint egy hajó.
Mint egy olasz komphajó, a Moby.

Kissé bogaras lett.

 Még a szélvédőn az ideiglenes rendszám...

Utóirat az úthoz:

A papírokon a palmi apartman címe szerepelt, mint állandó olasz lakcím, még valamiféle olasz adószám szerűség, vagy azonosító is kreálódott a biztosításra is és az adásvételire (az olasz, forgalomból kivonásról és exportra vonatkozó nyomtatványról beszélek) is.
G. indulás előtt meg is jegyezte: ha rendőr állítana meg, tegyünk úgy, mintha nem beszélnénk olaszul. Mondtuk, hogy semmi gond, kézzel lábbal elmutogatjuk majd azt, hogy hívja fel őt, mert ő a mi ügyvédünk.
Aztán hogy a szlovén, vagy a jól megfizetett magyar rendőr mit szólt volna a papír rendszámhoz és ezekhez a papírokhoz (magyarok vagyunk, avagy olaszok?), az már sosem fog kiderülni.
Mindenesetre van egy olyan sejtésem, hogy megugrott volna egyik-másiknak a vérnyomása, vércukra, vagy az étvágya.

Minden jó, ha vége jó, de azért másnak nem ajánlom sem az effajta használt autó vásárlást, sem az ilyesfajta hazahozatalt.
Mert ne feledjük: amit én meg tudok tenni, az senki másnak nem fog sikerülni! :)

Valahol a svájci hegyek közelében...

Aztán egy jó órás buszozás Milánó másik repterére és már láttuk is, amint kedélyesen pöfékel az Etna (az a púp, ott, a kép bal széle felé, kb. 60 km-nyire tőlünk, Reggio Calabria repülőteréről fotózva):

Az ügyvéd úr - nevezzük G-nek - már várt ránk, bevágódtunk mellé egy szép BMW-be, egy Hetesbe, és csak kis idő után esett le a nagy magyar papírtantusz: EZ A MI AUTÓNK!

Tolta neki a pályán 160 környékén (nyugi, ezen a szakaszon nincs traffipax, mondta), olaszosan előzgetett, levillogott népeket és közben mesélt. Pik-pakk megérkeztünk Palmiba, leállította az autót egy autójavító műhely elé (az ő szerelője), pár lépésnyire volt a szállásunk (utazási irodája van a barátjának).

Lepakoltuk a cuccunk, szuper volt az apartman, és hoppá, nohát!

Kis ejtőzés, negyed hatra volt megbeszélve a találkozó, szintén csak pár méternyire a szerviztől, a helyi autóklubbal, hogy intézzék a papírmunkát.
Leballagtunk, közben lekerült a rendszám a hetesről:

G leadta az irodán a rendszámokat, elintézte a forgalomból kivonást, az adásvételit, egyben megigényeltük a P-s rendszámot. Az ígéret szerint holnap délután meglesz, amint itt van, intézzük a biztosítást.

Ja, hogy nem néztük át az autót? Minek? Ezzel jött ki elénk a reptérre és hozott Palmiba minket (néha 160-nal mint említettem), ha gáz lett volna, égeti magát? Nem. Na ugye! :)

Különben is, én így szoktam...

Amikor az E39 530d-t vettem, akkor este megkérdeztem a kereskedést, hogy megvan még? Megvan. Jó, holnap reggel megyek érte. Haverom - nagy BMW-s - azt kérdezte, miután felhívtam telefonon: beindítottad?

- Nem.
- Festékvastagságot mértél?
- Nem.
- Alánéztél, semmi nem folyik?
- Nem.
- Hátakkor?
- Tetszett!

Amikor elgurultam hozzá és átnézte, csak annyit mondott: te piszok mázlista! (Persze én tudom, hogy nem mázli, de nem ám! :))))

Elég fáradtak voltunk az egész napos utazástól, kicsit elpilledtünk, majd irány egy esti séta, elvégre újra Olaszországban vagyunk, ráadásul délen, lent, messze lent...

Második nap.

Reggeli.
Csak egy kávé és süti, de az a kávé.... hajajj!

Aztán jött G., hogy szabaddá tette a napját és amíg a papírokra várunk, körbevisz minket egy picit a vidéken.

Az ott a sarkon túl már Szicília, jó szeműek ismét felfedezhetik a pöfékelő Etnát

Strand of Palmi. A déli részeken húzódik Olaszország egyik szép, ha nem a legszebb tengerpartja, csodálatosan kék a tenger.

Ebédre átugrottunk Scillába:

A fotón néhány kardhalra vadászó halászhajó látható, még a hagyományos több ezer éves technikát alkalmazzák. A hajó orrából hosszan előrenyúló palló végében áll a halász, szigonnyal a kezében. A palló biztosítja azt, hogy a hajó mozgása nem riasztja meg a halakat.
Fent, magasan a megfigyelő kosárban lelkes népek figyelik azt, hogy merre is úszik a zsákmány és oda irányítják a hajót. A technika azért működik, mert ebben az időszakban a kardhalak feljönnek a melegebb vízrétegekbe, közel a felszínhez. Ügyes!

Ebéd után sziesztáztunk, majd jött az sms G-től, hogy megjött a rendszám, uccu neki, ekksön!
Letelefonálta az ügynökséggel a biztosítást, befizettük a 130 eurót és pár percen belül meg is érkezett a kötvény emailben. Sajnos nem éjféltől élt, hanem adott pillanattól, így gyorsan elintéztük a piszkos anyagiakat és átvettük az autót, hogy reggel azonnal indulhassunk.

Az adásvételi után a fejem:

Bevásároltunk az útra és izgatottan vártuk a reggelt.

Hosszú volt az út, amíg a 850-es fityótól eljutottam a 730-as BMW-ig, közben mindig jól éreztem magam az épp alattam berregő típusban. Az első Fiatom 22 évesen vettem, hárman összedobtuk a fizut hogy azért maradjon hó végére is, aztán hajts! Sajnos az fél év alatt szétrohadt alattam. Mit tudtam én, hogy mit kell nézni vásárláskor: beleültem, berregett, vitt magával, nem ázott be, jó lesz ez!

De nem adtam fel, vettem egy másikat, azt körbekopogtattam, aláfeküdtem, minden pöpec, nem rohad! Annak -mint kiderült- a motorja volt kuka.
Hát... így megy ez - ahogy Vonnegut mondaná. :)

Aztán került Skoda, többféle Citroen (BX-ek, majd egy XM - azt imádtam), és különböző BMW-k sora (közben még kis Opel Swing is). Munkám során pedig offroad vezettem UAZ-t, Land Rovert, Mitsubishit, Toyota Land Cruisereket, bejártam velük Magyarországot és gyakorlatilag egész Észak Afrikát és a Közelkeletet. 

Utóbbiról egyfajta blog is készült, elvetemültek, bátrak, unatkozók és egyebek ugorjanak ide (most épp Ghánából az Emirátusokba csöppentünk): KLIKK

Vissza a témához: keressünk Hetest. Mivel az utóbbi években háromezres dízelekkel volt dolgom (E39 530D, E46 330D), eléggé hajlottam ezirányba, de nem zártam ki a benzineseket sem, emlékezve az első 320i-re, majd a csodás 328i kópéra.

Folyamatosan túrtam az itthoni oldalakat és az autoscout német részét, mert hát honnan vegyünk német autót, ha nem német  olasz oldalról? Oké, viccet félretéve először tényleg csak a német választékot néztem, aztán a hollandot is, majd a belgákat is, sőt még franciákat és osztrákokat is. Alapnak tekintettem a faceliftes E65/66-ot, és minimum legyen benne Logic7, fűthető ülések és night vision (éjjellátó "asszisztens"?). Az sem baj, ha kívül fekete és belül bézs, vagy ahhoz hasonló, világos bőr.

Nem tudom azt, ki hogy van az élettel, de nekem a "meglátni és megszeretni" az a dolog, ami eléggé meghatározza a csapásirányom.

És egyszer csak... ott volt... a hirdetés... Olaszországban... égi jel!

 
A tulaj, mint kiderült egy jófej srác (gépészmérnök ügyvéd :)), elküldte a hibák jegyzékét: karcolás a jobb hátulján, a vezetőülés és a könyöklő kissé nagyon használt, de nincsen kirepedve, ez minden:

Itt pedig valahol karcok vannak a hátsó részen:

Vállalható.
Főleg úgy, hogy elküldte az összes számlát az általa szervizben végzett minden munkáról, valamint a szervizkönyv és a forgalmi másolatát, amiből kiderült, hogy az autó korábbi tulajdonosa végig a BMW Italia volt. A szervizkönyvet összevetettem az online adatbázissal, stimmeltek a kilométer pecsétek.

Akkor hát ő lesz az.

Csakhogy: baromi messze van, Reggio Calabriában, a csizma orrában, a hold seggén túl, ahogy az olasz mondja az ilyesmire.

Persze szerelemben nem ismerünk távolságot, ráadásul a párom is imádja Olaszországot, sokat élt ott, tökéletesen beszéli a nyelvet, nem volt kérdés az, hogy megyünk érte, de hogyan?
Ugye nem lett volna rossz összekötni az utat egy nyaralással, lazán hazagurulni, közben megnézni helyeket... álmodoztam.
Ennek elég hamar vége lett, és átcsapott egyfajta lázas keresésbe a dolog, ugyanis kiderült, hogy az olasz rendőrök igencsak nem szeretik a magyar P-s rendszámot. Olasz P-s pedig nincs, vagy legalábbis úgy tűnt akkor hogy van, de 4000 euró lett volna rá egy havi biztosítás.
A tulaj - mint említettem ügyvéd úr civilben (bár gépészmérnök szeretett volna lenni, de folytatnia kellett a családi hagyományt, mellette gépészkedett: 8 autója volt, köztük saját építésű terepjáró is) - és egyik olasz, nagyon jó barátunk túrták a netet azért, hogy hátha létezik megoldás a lábon gurulásra, mert én már trélert foglaltam. Levezetni oda több mint 2000 km-t, majd vissza: pénz és idő. Ráadásul az idő szorított, mert egy hét múlva vissza kellett repülnöm Abu Dhabiba.

Bár az egerek és emberek legnagyobb tervei rendszerint füstbe mennek - egy mondás szerint -, szerencsére a Jóisten nem mindig hagyja cserben szelíd báránykáit (ez egy másik mondás).

Email érkezett, a vízum elkészítése 9 napot csúszik a ramadan vége miatt (Allah hatalmas), barátunk pedig talált egy céget, ahol adnak 5 napra biztosítást az autóra. Az ügyvéd úr már tárgyal is velük, menni fog a dolog, annak ellenére, hogy Torinóban van a székhelyük: emailben minden intézhető, szuper!

Az én párom és szerelmem nekilátott megtervezni az utat, mivel ő nemcsak gyönyörű és csodálatos nő, de a számok, táblázatok, beosztások, útvonaltervek, gazdasági és gazdaságossági mutatók és egyáltalán az egész úttal kapcsolatos mindenféle dolognak az értője.

Kihordott egy kisebb szívrohamot, amikor kijött a végösszeg, de tudta azt, hogy számomra egy álom megvalósulása előtt állunk, hát rábólintott és hozzácsapott még 500 jurót azért, hogy enni is tudjunk majd valamit az úton. Imádom!

Még egy utolsó egyeztetés, tréler lemondása, repülőjegyek, shuttle buszjegyek, pesti parkolás megoldása, pénzek borítékolása (szállások, tankolás, útdíj, kaja, egyéb, minden külön, nem ám csak így meg úgy!).

Eljött a nap, megtankoltuk Hottikát - a jó öreg E46-ost - és irány a nagy falu repülőtere, ahol a hosszú távú parkolóban leraktuk az autót és felpattantunk a Wizzair milánói járatára.